Ti adjatok nekik enni!

(Egy befejezetlen és kiadásra alkalmatlan kézirat első jelenete.)

Semmi különös nem látszott rajta, mikor először kiállt a B-színpad pulpitusa mögé. Neve semmit sem mondott még a legbennfentesebbek számára sem. Még azok sem hallottak róla soha, akik már a legelső Találkozón is ott voltak pattanásos kamaszként, ma meg komoly családapai tekintetükkel, csemetéiket terelgetve nézték a furcsa nevet a programon: Tahot Imre nyugalmazott lelkipásztor evangélizációja.

Az előadást megelőző lanyha marketingtevékenységet látva nem csoda, hogy alig pár tucatnyian lézengtek B-színpad előtt Tahot Imre evangélizációjára várva. Késő délután volt már, a napközbeni kegyetlen hőség kezdett alábbhagyni, a hőguta veszélye nélkül lehetett már sétálgatni, üldögélni, megnézni a sportolási és egyéb szabadidős tevékenységeket közelebbről – ráadásul egy országos egyházi találkozón minek evangélizálni? Azért persze a szervezők bölcsen beiktattak egy ilyen programot is, elvégre nem lehetetlen, hogy nem hívő, de a hit iránt érdeklődő látogatók is megjelennek. Ha nem is sokan. Nekik pedig ott volt Tahot tiszteletes.

A meleg ellenére fehér inget és nyakkendőt viselt, ritkás ősz haja majdnem a válláig ért, több tincse is izzadtan tapadt a homlokára. Inkább életuntnak, mint az evangélium tüzétől égőnek tűnt az arca, ahogy felballagott a csöppnyi színpadra s megkocogtatta a mikrofont.

- Ez a színpad tele van zsinórokkal – közölte egykedvűen, öreges hangját mennydörgő robajjá változtatta a mikrofon, amihez nagyon közel hajolt. A sarokban meghúzódó hangtechnikus egyből integetett is neki, hogy beszéljen távolabbról, mert ez nem olyan mikrofon, de hiába, Tahot tiszteletes hasonló hangerővel folytatta: - Az én koromban már nem kellemes dolog elesni bennük, úgyhogy elgondolkodtam azon, hogy kell-e nekem ez az evangélizáció. Őszinte leszek: a hátam közepére sem kívánom.

Vagy a szokatlan mennydörgés (bár a technikus igyekezett halkítani rajta), vagy a még szokatlanabb szavak tették, de a színpad előtt bóklászó s beszélgető hallgatóság döbbent csendbe burkolózott hirtelen. Néhány távolabb álló fiatal reflexszerűen nyúlt a mobiljáért.

Tahot tiszteletes előszedett egy nagy zsebkendőt, hogy megtörölje vele a homlokát. A csend szinte már kellemetlenné sűrűsödött.

- Felkértek, hogy tartsak evangélizáló alkalmat – szólalt meg végül. – A biztonság kedvéért hozzátették, hogy beszéljek a megtérésről, hogyan kell megtérni, kinek, meg hasonlók. Ez jó dolog, ugye? Mondták még, hogy biztos lesznek olyanok a hallgatóságban, akiket hívő barátaik hoztak el, s így hallgatják az evangéliumot. Mert ugye a többi színpadon, sátorban meg bokrok tövében hívőknek szóló előadások lesznek, párkapcsolatról, egyházról, értelmiségi küldetésről, hívő önismeretről meg mit tudom én még miről – de ezzel egy nem-hívő nem tud mit kezdeni. Ezért kellek én. Mondták legalábbis, amikor felkértek. Evangélizáljak. Mondjam el, hogy kell megtérni. Meg hogy miért kell megtérni. Meg hogy milyen jó megtérni. Ti hozzátok a nem hívőket, én meg jól elmondom ezt nekik. Szépen ki van ez találva. Mint az ilyen evangélizációk általában. Látom, hogy vannak is itt komoly hívő fiatalok, akik valahogy idecincáltátok egy nem hívő barátotokat. Esetleg a nem hívő kedveseteket. Mert ilyen is van. Szerelmes vagyok belé, csak nem hívő, imádkozom azért, hogy megtérjen… micsoda evangélizációs terület, ugye? Hm…

Ez utóbbi mormogás annak szólt, hogy a meleg és a beszéd miatt újra kiütközött az izzadtság a homlokán. Láthatóan idegesítette a dolog, újra előcincálta a zsebkendőjét és megtörölte magát. Kis gondolkozás után a gyűrött zsebkendőt nem gyömöszölte vissza a zsebébe, hanem kiakasztotta a mikrofonállványra, kis derültséget keltve. A másik zsebéből egy kis Bibliát vett elő, majd feltette a nyakában lógó szemüvegét.

- Isten igéjét olvasom – jelentette be eddigi szavaitól szokatlanul eltérő ünnepélyességgel. – Máté evangéliuma 14. rész a 13. verstől: Amikor meghallotta ezt Jézus, eltávozott onnan hajón egy lakatlan helyre egyedül. Amikor meghallotta ezt a sokaság, utána ment gyalog a városokból. Amikor Jézus kiszállt, és meglátta a nagy sokaságot, megszánta őket, és meggyógyította betegeiket. Amikor esteledett, odamentek hozzá tanítványai, és így szóltak hozzá: "Lakatlan ez a hely, és későre jár. Bocsásd el a sokaságot, hogy menjenek a falvakba, és vegyenek élelmet maguknak." Jézus azonban ezt mondta nekik: "Nem kell elmenniük: Ti adjatok nekik enni!"

Komótosan visszatette a Bibliát a zsebébe, majd még egyszer megtörölt a homlokát.

- Pont erről van szó – dörögtek újra a hangfalak. – Nekünk kellene enni adni a sokaságnak, de ehelyett mindenfélét kitalálunk. A csodaszó pedig az „evangélizáció”. Jöttek oda hozzám, hogy evangélizáljak. Rákérdeztem, hogy mit is akarnak ezzel mondani pontosan? Hát hogy beszéljen a megtérésről. Hívja megtérésre az embereket, a nem hívőket, meg erősítse meg a hívőket is ebben. Kérdeztem, hogy a végén előre is hívjam az embereket? Sok helyen szokták, s lehet jó kis táblázatokat gyártani: X. igehirdetésére Y. ember jött előre, tizenöttel több, mint múltkor, vagyis még jobban kiáradt a Szentlélek. Szerencsére nem kérték, hogy hívjak előre bárkit is. Még csak az hiányzott volna. Csak evangélizálnom kell. Beszélni a megtérésről. De miért is?

A kérdést a levegőben hagyta, végigmérte a hallgatóságát, ami mintha megnövekedett volna egy kicsit. Többségében fiatal, érdeklődéstől és izzadtságtól csillogó arcok követték a gondolatmenetét.

- Én is voltam fiatal hívő – folytatta. – Rengeteg barátom volt, akik meg nem voltak azok. Nagyon szerettem volna, hogy hívővé legyenek, s mikor volt egy-egy alkalom, amikor valami neves prédikátor elérhető közelségbe került, mindig elrángattam magammal valakit. Na, meg kell hallgatnod, egyből megérted, bíztattam őket. Nagyon jól beszél ám, öröm hallgatni, nem olyan, mint az unalmas templom meg ilyesmik. Valahogy mindig rávettem pár embert, hogy eljöjjenek velem, szinte végig imádkoztam értük, hogy adja az Úr, hogy megtérjenek. Soha sem tért meg egyikük sem. Lehet, hogy azóta igen, nem tudom. Pedig minden elő volt készítve, minden adott volt. Nagyszerű evangélizációkat hallottunk. De nem ment. Ez nem így működik. Most nem arról beszélek, hogy ne hirdessük az evangéliumot. Most arról beszélek, hogy ha valaki hívő, és vannak nem hívő ismerősei, akkor miért nem ő mondja el nekik az evangéliumot, miért kell elrángatni őket valami vadidegen mindenféle furfanggal és pazar szónoki eszközökkel fűszerezett előadására? Az talán segít? Az többet ér? Az erősebb bizonyságtétel, mint a tiéd, a baráté, akit ismer? Ja persze, erősebb. El is felejtettem: a színpadon, szószéken álló igehirdetőből csak annyi látszik, amit ő előad. Esetleg utána még váltatok pár szót. Mond szép, kegyes dolgokat. Bíztat. Meghallgat. Szépen néz, hívő módra. Melegség járja át a szívedet. Érzed, hogy a Szentlélek kiárad a közelében. Lehet, hogy így is van. De erősebb lenne? Csak azért, mert annyit látsz belőle, amit a kirakatba tesz? A nem-hívő barátod meg esetleg többet lát belőled? Azt is látja, amikor esetleg nem viselkedsz úgy, ahogy szerinte illene egy hívőnek? Ezért gyenge a te bizonyságtételed, valami messziről szalasztott igehirdetőé pedig erős? De Jézus nem azt mondja, hogy vigyétek az éhes embereket valami profi kis vendéglőbe, hanem azt mondja: Ti adjatok nekik enni. Ti mondjátok el nekik az evangéliumot! Ne nekem kelljen már egy rakás vadidegennek elmondani, ha ott van mellettük valami hívőféle! Márpedig ott van, mert ezen a találkozón nem találok olyat, aki most hallott először Istenről, meg az egyházról meg az üdvösségről. Legalábbis én így tudom.

Kicsit kifogyott a levegőből, az izzadtság is kezdett újra a szemébe folyni, ezért újabb szünetet tartott. A színpad előtt figyelők izgatottan összesúgtak, egy inget, nyakkendőt viselő középkorú férfi pedig gondterhelt arckifejezéssel sietett a szervezők sátra felé. Tahot tiszteletes egykedvűen nézett utána, a közelebb ülök szerint egy halvány mosolyt is fel lehetett fedezni a szája sarkában.

- A mai hívő élet, sőt, a mai egyházi élet tele van pótlékokkal, pótszerekkel – tette vissza száradni a zsebkendőt a mikrofonállványra. – Már nem kell gondolkodnunk a Biblián, tele vagyunk kommentárokkal, amik megmondják nekünk, mi mit jelent. A gyülekezeteknek nem kell azzal vesződniük, hogy komoly, lelkileg érett tanítványokat neveljenek ki maguk közül, akikre később sokat lehet bízni, helyette készen kapják őket a teológiákról – bár biztos nem vagyok egyedül azzal, hogy akadnak kétségeim, mennyire állnak készen azok, akik onnan kikerülnek. Én legalábbis messze voltam ettől, az vitathatatlan. Sőt, már evangélizálnunk sem kell, elég, ha rá tudunk beszélni valakit arra, hogy eljöjjön egy ilyen alkalomra, elolvasson valami kis füzetet, s máris megnyugtattuk a lelkiismeretünket: mi mindent megtettük, a többi az ő döntése. Pont mint a tanítványok: küldjük el az embereket, szerezzenek maguknak ennivalót, ha mégis éhen maradnak, az az ő bajuk, nem a miénk. De Jézus nem veregette őket vállon, hogy ez jó ötlet. Rájuk dörrent: ti adjatok nekik enni. Nem tudok mást mondani, csak ezt: ti mondjátok el az evangéliumot, ne velem akarjátok elmondatni! Szerintetek megtér attól valaki, hogy egy ilyen zilált alak, mint én, szépen, izgalmasan, viccesen vagy éppen mély érzelmi húrokat is megpendítve beszél a megtérésről? Vagy ha meg is tér, az olyan is lesz, főleg akkor, ha olyan keresztyénekkel van körülvéve, akik nem tudták neki sem elmondani, sem megmutatni, miről is van szó. Mert ez lenne a lényeg, fiatal és kevésbé fiatal testvéreim: mindenkinek sóvá kell lennie. Mindenkinek prédikálnia kell, mindenkinek bizonyságot kell tennie, mindenkinek evangélizálnia kell, ha hívőnek tartja magát. Jaj, de hát mi nem tudunk szépen beszélni – már hallom is a kifogásokat. Nem tudok kiállni az emberek elé. Nem lehet állandóan Istennel meg megtéréssel jönni… És? Ki mondta, hogy ezt kell tenni? Talán mondja valahol a Biblia, hogy beszéljél, beszéljél, folyton csak beszéljél a hitedről, amíg mindenki meg nem tér a környezetedben, ha másért nem, hát azért, hogy egy kicsit csöndben maradj?

Újabb szertartásos homloktörlés. Egyre több zavart tekintet akadt egymásba a színpad előtt.

- Nagy a baj, ha így gondolkozunk – jelentette ki a törlés után, ezúttal már nem akasztotta ki száradni a zsebkendőt. – Az keresztyénségnek, az Istennel való kapcsolatnak világítania kell a hívő ember életében. Lámpás, amit magasra raknak, hegyen épített város – ez a hívő ember. Ahova odamennek a többiek és rácsodálkoznak és kérdezősködnek, hogy ez mi. És akkor már nem kell mindenféle prédikációs fogással élnetek. Nem kell evangélizációkra könyörögni másokat. Csak bizonyságot kell tenni: azzal, ahogy éltek. Ha meg nem úgy éltek, akkor ne fárasszuk egymást: minek evangélizáljak én itt ebben a melegben, ha olyan hívők fogadnák be a megtérteket, akiknek az életük nem evangélizál? Van már elég képmutató így is, van már elég ember, aki becsapja magát, vagy örömmel enged azoknak, akik be akarják csapni, gyártottam már én is eleget, ne kelljen már többet gyártanom. Ti adjatok nekik enni, mondja Jézus. Ti evangélizáljatok! Ti hívjatok megtérésre embereket! Ha meg nem megy, akkor kezdjétek magatokon: térjetek meg. Utána beszélhetünk a többiről. Ámen.

Majd se ima, se áldás, se ének: biccentett egyet a hangmérnök felé, lazított kicsit a nyakkendőjén, s valami furcsán elégedett mosollyal lesétált a színpadról, hogy pillanatok alatt eltűnjön a sátrak között.

(Részlet az "Egy brutális szentfazék" c. regénykéziratomból)