Ha valaki a számokat szereti, akkor
itt van pár: Larry Osborne, a North Coast gyülekezet lelkipásztora
a szolgálata elején pár hét alatt 127 főről 150 főre növelte
a gyülekezetét, majd a kezdeti sikerén felbuzdulva a következő
három évben 150 főről... 151 főre. Évi egyharmad fős
növekedés. Ekkor leszámolt azzal az álmával, hogy egy napon egy
(több)ezer fős gyülekezet lelkésze lesz. Szó szerint kitépte az
erről szóló lapot a terveit tartalmazó füzetéből, „megölte
az álmot” és így szabaddá vált arra, hogy azokkal az
emberekkel foglalkozzon, akik ténylegesen ott vannak a
gyülekezetében. Két évtizeddel később, ugyanannak a
gyülekezetnek a pásztoraként, több mint 9000 ember előtt
prédikál vasárnaponként. Isten tehát feltámasztotta a megölt
álmot. A kérdés az, hogy mi történt, hogyan jött létre ez a
„feltámadás”?
Larry Osborne könyve szerint nem az
számít, hogy mennyire jó egy gyülekezet marketingje, de még az
sem igazán, hogy mennyire jók azok a programok, rendezvények,
amikkel az embereket, leendő megtérőket célozzunk meg. Ezeket ő
a gyülekezet „bejárati ajtajának” (front door) hívja.
Fontosnak tartja azt, hogy a gyülekezet (vagy esetünkben az
ifjúsági szolgálat) bejárati ajtaja minél szélesebbre legyen
tárva, de sokkal fontosabbnak tartja azt, hogy a hátsó ajtó (back
door), amit a kiosonásra (vagy vérmérséklettől függően a
látványos kivonulásra) használnak, be legyen zárva. Magyarán az
a közösség növekszik egészséges módon, amiben megmaradnak az
emberek, és nem az, amibe többen érkeznek, mint ahányan elmennek.
Az utóbbi inkább csak átjáróház és ha tud is számbelileg
növekedni, lelkileg kicsi marad. Az egészségesen növekvő
közösséghez tehát odaragadnak az emberek.