„Eredj a hangyához te
rest...”
Az ember alapvetően egy lusta
teremtmény. Nagyon kevesen keresnek maguknak extra elfoglaltságot
és a többség örömmel veszi tudomásul, ha nem neki kell valamit
megcsinálnia, ha valamit megcsinálnak helyette. Ennek számos oka
lehet, a túlterheltségtől, a fáradtságtól kezdve a tanult vagy
velünk született tehetetlenségen át a vélt vagy valós
korlátainkig. Így van ez az iskolában, a munkahelyen, de a
gyülekezetben, így az ifin is. Sokan panaszkodnak arra, hogy nehéz
megmozdítani még a rendszeresen alkalmakra járó gyülekezeti
tagokat is, fenntartani a lelkesedést, betölteni bizonyos
pozíciókat felelős és megbízható emberekkel.
Persze ha egy szervezetben,
közösségben mindenki lusta, akkor ez a szervezet, közösség
előbb-utóbb megszűnik létezni – még akkor is, ha gyülekezetnek
hívják. Ezért a lusta többség kitermeli azokat a tagokat is,
akik viszont buzgólkodnak: több feladatot, dolgot is magukra
vállalnak, igyekeznek azt minél jobban elvégezni, lelkifurdalásuk
van, ha nemet mondanak valamire (ezért nem is nagyon mondanak nemet
semmire). Persze mindezt a gyülekezetért, vagyis végső soron
Istenért: szolgálatként, idő-, pénz- és tehetségadományként
felfogva. Ez a szent buzgólkodás. Ha a gyülekezetben a szent
buzgólkodást a lelkész vagy más, teljes időben szolgáló
„hivatásos” keresztény végzi, akkor vagy csodálattal
emlegetik („mennyit dolgozik az Úrért”), vagy egyszerűen csak
annyit mondanak rá, hogy ez a dolga, ezért fizetik. A prédikálástól
kezdve a templomtakarításig.
Hosszú távon a szent buzgólkodók
nem tudják rendesen végezni a számos elvállalt szolgálatukat,
gyakran kiégnek és megkeserednek, a lusták meg maradnak azok, akik
voltak.